Terveztem írni a családról. Ennél kicsit konkrétabban a családfáról. Igyekszem senki nem megbántani, vagy kiszolgáltatni. Csak olyanok szerepelnek, akik már nincsenek közöttünk, az utolsó kép kivételével..

A képek olyanok, amilyenre annak idején futotta…

A családfáról… 2008 óta készítem az enyémet/mienket. Sokszor elakadtam és van olyan ág, amit nehézkes csinálni, mint például az apai, mert kevés infóval rendelkezem.

Gyakorlatilag például egyetlen képet láttam ez idáig az apai nagyszülőkről, ez is a távoli messzeségben élő unokabátyám honlapjáról való. Ettől függetlenül nagy lelkesedéssel csinálom és nagyon sokat jelent nekem.

Nagyszüleimmel együtt éltünk, nagyon jó volt. Szerintem rengeteg pluszt adott, hogy 4 felnőtt foglalkozott velünk, plusz ugye a rokonság. Papa és Keresztapu a gyerekek álma volt, nagyon jó mókákat csináltak és sokat tanítottak. Amikor a Papa papuccsal kergetett minket a szobában, mi meg visongva rohangáltunk. Mindig bizdergáltam a hátán a lyukat, a háborúban szerezte, de sosem mesélt róla. Erre igazán csak felnőttként döbbentem rá. Semmi mást nem tudok erről az időszakról, csak, hogy volt egy levél, amit Keresztapunak írt nyírfa kéregre. Erről cikk is jelent meg valamikor a 80-as években, a Kisalföldben. (ha valakinek megvan, ne habozzon elküldeni képet róla)

Találtam képeslapot is.

 A Papáról ez a kedvenc képem, anyuval látható, na, jó nem annyira látható, de a hangulata fogott meg.

Családfakutatás során az első meglepetés akkor ért, amikor Papa születési bizonylatát és szüleinek házassági anyakönyvi bizonylatát megszemléltem. 1913. november 25-én született, a szülők házassága 1913. december 23-án köttetett. Szerintem ezzel a világon semmi baj nincsen, sőt.

Érdekes, hogy amennyiben a szülők vallása eltérő, nyilatkoznak a születendő gyermekek vallásáról. Mama mindig sokszor mondta nekem (biztos nem csak nekem, de én erre emlékszem), hogy ő bezzeg nem katolikus, mert azok olyan csiricsárék. Na, már most …

Gondolom, hogy bediktáltak valamit, vagy ez az eljárás adott volt, hogy lányok az anya, a fiúk az apa vallását kapták, de gondolom otthon egyféle nevelés volt. Főleg, mert a Mamáék nagyon sokan voltak. Sajnos a mai napig nem találtam meg a Mama édesapjának első házasságára utaló nyom egyikét se. Az biztos, hogy voltak féltestvérek. Amikor megtaláltam, hogy a dédnagyanyám Villány mellől származik, elképzeltem mindenféle romantikus történetet, ami a nagy találkozásról szólt. Hogyan került az alföldi férfi az ország túlsó végére és szeretett bele ott a lányba.

A valóságot ma se tudom, de a férfi kétszer annyi idős volt, mint a lány, akinek volt egy törvénytelen fia. Szóval, nem tudom ma sem hogyan történt az eset… A Mamának 9 testvéréről találtam születési anyakönyvi kivonatot, 5 gyermek viszonylag korán meghalt. Volt egy lányka ikerpár. Borzasztó lehetett ennyi temetni és őszintén szólva ennyit szülni is. Elképzelésem szerint a fiatalasszony, aki ilyen életet élt, aki 15 évnyi házasság alatt szült 8-szor, temetett 6-szor, a hetedik az a bizonyos fiú volt, a törvénytelen fiú, fáradt és szomorú lehetett, keserű vonások, mély csendek, sok ima.

Nincs képem ebből az időszakból, viszont van egy fotóm egy temetésről 1941-ből és nem tudom kinek a temetése, felismerem rajta a nagyszüleimet. (Mintás fejkendőben a Mama)

A Mama és a Papa korán házasodtak, fiatalok voltak, nagyon. Sajnos nincs fiatalabb képem, ezen a Papa, nagyon fiatal.

Itt állok meg egy pillanatra, ugyan is, előkerült egy addig nem ismert név, Béla. Hosszas kutatás után megtaláltam, mindent, amit lehetett.

A hadisír.hu –n meglett a haláláról készült jelentés. Bélán nagyon sokat gondolkoztam, róla csak én emlékezek meg, nyomtalanul tűnt el a háborúban, még csak nem is ellenséges tűz által.

Ahogy mentem egyre vissza az időben mind több és több emberi sorsot láttam, adatokban ugyan, de mégis érzésekben. Drámákat láttam magam előtt, boldogságot, de több volt a nehézség, mit az öröm. Képen sosem látott emberek sorsa pörgött le a szemem előtt, sokszor rövid és keserű életek. Sokan már csak az én családfámon "élnek" senki nincs, aki tudna létezésükről. Rájuk ilyetén módon emlékszünk és szeretném majdan továbbadni ezt a gyermeke(i)mnek.

A Papa halálára emlékszem, a halála előtti napon élénk volt, mintha meggyógyult volna, kikelt az ágyból, nem kellett segíteni neki. Mindenki csodának hitte, ami történt, vagy csak úgy tettek. Nem tudom, mert a betegségről sem beszéltek nyíltan. A Papa mindenki számára jól láthatóan az Orvos a családban-t a tüdőgyulladásnál hagyta nyitva, a felnőttek pedig csak esténként sírdogáltak a konyhában. Amikor eljött a nap, minket elküldtek játszani, mire hazajöttünk már halott volt. Apám borotválta meg és elvitték.

Papa és az unokaöcsém, szeretem ezt a képet.

Anyu képeit is nézegetem sokat, 2010-ben halt meg, 1952-ben született, nem sok jutott neki az életből, boldogságból se.

Aztán egyszer csak már nem volt. Mielőtt meghalt elbúcsúztam tőle és elmondtam, hogy szeretem. Ennél többet nem tudtam tenni, mind a ketten tudtunk, hogy ennek az útnak vége és ő elmondta azt is, hogy szeretne meghalni, ugye megértem? Megértettem.

Ő elment, én pedig lekéstem arról, hogy megismerhesse a fiamat, pedig biztos jól kijönnének.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.