2012 Sárospatak
2014.04.05. 22:35
2012 Sárospatak
Patakon a Várban már ezelőtt jártam egyszer, már akkor magával ragadott a hangulata.
Ezen felbuzdulva beleolvasgattam egy-két 16-17 századdal foglalkozó műbe. Ilyen például Benda Borbála PHD értekezése Étkezési szokások a 17. századi fő úri udvarokban Magyarországon. Nekem tetszik, bár nem olvasmányos, de érdekes információk vannak benne.
Amikor először csak körbesétál az ember, bepillant mindenhova és sóhajtozik, hogy mennyire jó lenne, ha a kövek mesélnének. Nem hiszem, hogy akkor egyszerűbb lett volna az élet csak rövidebb.
Elmosolyodtam, amikor a frisneiderhez értem. Marcus Rumpboldtól idézet:
Az frisneider egy szép, dali, merő ifjúember légyen. :D
Aztán mire beleélem magam a sudár ifjúba, aki ott áll és húst szeletel, kiderül, hogy Magyarországon nem is volt ilyen tisztség. Kivéve nagy ritkán, ezen alkalmak közé tartozott I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona lakodalma.
Visszakanyarodva a kiránduláshoz, hozzám a paraszti lét pillanatai közelebb állnak, azon nem tűnődtem olyan sokat, hogy vajh, milyen lehetett a várat irányítani, komoly döntéseket meghozni. Például a gyűlésteremben, ami persze az étkezés helyszínéül is szolgált.
Úgy képzelem magányos lehetett itt, nem a kihaltságból fakad az érzet, hanem a hidegből, a nagy tágas belakhatatlan teréből a teremnek.
Ugyanilyen fázós érzés volt a lőréseket látni, elképzelni a fáklyával végigvonuló katonát, aki éjjel őrizte a falakat.
Aztán az ablakmélyedések. Ezek a számomra a női dolgokat ismerő kis helyek az elmélyült szomorkodás helyei.
Ott vannak az elfelejtettek titkai a falak között.
Lőrésekről jut eszembe, hogy milyen szépek is voltak az ágyuk, fotóztam is párat. így minden átvezetés nélkül be is mutatom. :)
Nah, de visszatérve, láttam a ruhákat, láttam a szobákat és láttam az ágyakat. A szobák egészen aprók, egy kandalló egy ágy és egy egész pici tér van csupán az ajtókon pedig alig lehet bebújni, Bevallom én félek a barlangoktól is, volt, ahova inkább nem mentem be. Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen szobában képes lennék aludni, bár egy alig több mint 1 méter hosszú ágyban se nagyon menne.
A végére kimondottan melankolikus hangulatba kerültem, nézegeti az ember más tárgyait, és a falakon ott vannak kifüggesztve ezeknek a másoknak a képei is. De én mindig csak oda tudok visszatérni, mennyi olyan ember van, aki élt akkor, ott dolgozott, meghalt és nincs képe, se emléke.
Azért kell meglátogatni azokat, akiknek tudjuk a történetét, mert mögötte ott vannak az egyszerű halandók is.
Akik a gyertyát vitték, akik a húst szelték, az ágyat vetették...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.